2012. július 31., kedd

A legalapvetőbb párkapcsolati tévedés....

"Szerelembe esni nagyon nagy hatású tapasztalat. Ha visszagondolsz a saját élményeidre, talán úgy emlékszel ezekre a pillanatokra, mint amikor abbahagytad a keresést. Pedig csak azt kaptad vissza, ami már ott a játszótér sarkában is a tiéd volt, és amit valójában sosem veszítettél el. A különbség annyi, hogy ebben a helyzetben azt hiszed, ez az egész egy másik embertől származik - attól, aki a számodra AZ IGAZI."
Byron Katie így írja le ezt a varázslatos állapotot korszakalkotó, Szükségem van a szeretetedre - vagy mégsem? című könyvében. Aztán kitér arra, hogy valójában ebben rejlik alapvető tévedésünk és a szerelemmel kapcsolatos összes szenvedésünk gyökere: azt hisszük, hogy a szerelem csodálatos érzése a másik személytől származik. Pedig valójában mi magunk vagyunk azok, akik újra visszatalálunk ahhoz a természetes képességünkhöz, hogy együtt áramoljunk a szeretet mindenütt jelenlévő energiájával! Találunk valakit, akire ráirányíthatjuk ezt a nagyszerű érzést, hiszen szeretetet adni önmagában jutalmazó, örömteli élmény. Ezzel egy időben megnyitjuk magunkat a felőle áradó, hasonló intenzitású szeretetáradatnak, ami csak fokozza gyönyörűségünket.
A probléma ott kezdődik, amikor szeretnénk tartósan bebiztosítani magunknak ezt a csodálatos lelkiállapotot. Azt hisszük, örömünk forrása a másik emberben található, ezért elkezdjük őt kontrollálni: csináld ezt, ne tedd azt, maradj ilyen, változz meg - annak mentén, hogy én mit gondolok arról, hogy neked hogyan kéne minden pillanatban a lehető legtöbb örömet szerezned nekem. Hogyhogy nem elég már a másik puszta jelenléte ahhoz, hogy a mennyekbe repítsen? Úgy, hogy belopódzik elménkbe, majd onnan szívünkbe a félelem, a kétség, hogy ez a jó érzés biztos elfogy, elmúlik - hacsak nem teszünk valamit, amivel garantáljuk a folyamatos utánpótlást. Mintha nem létezne elég, vagy legalábbis nekünk nem járna megfelelő mennyiség a szeretetből. Sajnos ezt a hiedelmet az emberek többsége nagyon korán a magáévá teszi, és nehezen jutunk el addig, hogy egyáltalán tudatosítsuk, netán megkérdőjelezzük érvényességét.
Valóban folyamatosan tennünk kell azért, hogy a szeretet állapotában maradjunk - csakhogy ezt az erőfeszítésünket nem a másikra, hanem saját magunkra érdemes irányítanunk. Mégpedig annak érdekében, hogy fenntartsuk saját boldogságunkat. Ezt azzal érhetjük el, hogy kitartóan keressük a számunkra örömet, élvezetet, elégedettséget okozó lelkiállapotokat, gondolatokat, tevékenységeket. Arra figyelünk, amit a társunkban szeretünk, és minden tettében felfedezzük a jó szándékot, még ha nem is azon a módon nyilvánult meg, ahogy azt mi elvártuk volna. Megkérhetjük őt, hogy tegyen valamit másképp, ha válaszát nyitottan fogadjuk - amiben benne van az elutasítás lehetősége is. Ha ez történik, más megoldást keresünk igényünk kielégítésére.
Ja, hogy ez nem könnyű? Eleinte valóban nem az. Ugyanakkor gyakorlással bele lehet jönni, és egy idő után annyira jutalmazóvá válik a folyamat, hogy a világ minden kincséért sem térnénk vissza régi, jól beváltnak hitt, a másik kontrollálására irányuló erőfeszítéseinkhez. Hiszen annyi szeretetet ad magától, ha észrevesszük! Ha csak kérjük őt, és nem terheljük nyomasztó elvárásokkal, sokkal többet tesz meg értünk önszántából, csak győzzük elfogadni! Nemrég egyik kliensemmel is azon dolgoztunk, hogy a párkapcsolatáról szóló panaszáradatot, amivel érkezett, átformáljuk egy, a másikat és a kapcsolatot értékelő, elfogadó hozzáállássá. Sikerült!

Mit tegyünk, ha mindezt elméletben tudjuk, mégsem vagyunk képesek tartósan ebben az állapotban maradni a párkapcsolatunkban? Ha valami annyira zavar a társunkban, hogy úgy érezzük, azt semmilyen módon nem tudjuk elfogadni? Nos, ez esetben tényleg jó megoldás búcsút venni egymástól. Nem felejtve azokat a pillanatokat, amikor átengedve magunkat az örömnek, át tudtuk élni a feltétel nélküli szeretet áldott állapotát. Ha nem tudtuk fenntartani, ne vádoljuk magunkat és társunkat emiatt. Legközelebb már jobban megy, sőt abban a kellemes meglepetésben is részünk lehet, hogy következő társunkkal elfogadóbbak tudunk lenni, és részéről is több elfogadást tapasztalunk majd. Persze csak akkor, ha közben életünk minden színterén gyakoroljuk azt a fajta tudatos örömkeresést, amiről fentebb írtam. Jó gyakorlóterepet nyújtanak ehhez az érzelmileg kevésbé terhelt, kevésé közeli kapcsolatok, például a munkahelyünkön vagy baráti társaságunkban. De akár utcán sétálva is gyakorolhatjuk figyelmünk irányítását a szép, örömteli dolgokra: a madarak csicsergésére, egy régi belvárosi ház gyönyörű homlokzatára, egy vidáman játszó kiskutyára, vagy gyermekére mosolygó édesanyára.

Szakítás előtt mindig érdemes megfontolni, nem valamelyik félrevezető hiedelmünk késztet-e menekülésre bennünket. Például amelyik azt súgja, hogy ha egy kapcsolat elromlott, az már rossz is marad, ami történt, jóvátehetetlen, ha az érzelem távozott, nem tér vissza soha... Biztos te is ismersz olyan kapcsolatokat, amelyek újjászületettek vagy éppen újraindultak egy érettebb szinten. Amíg él bármiféle kötődés a felekben, addig van esély, hogy visszataláljanak egymáshoz, bármennyire fájdalmas jelenleg az együttlét.
Egészen addig bennem is munkált ez a hiedelem, amíg egyszer meg nem történt velem, hogy négy év után újraindult egy kapcsolatom. Azon az estén megfordult velem a világ, és hirtelen darabokra hullott az a korábbi meggyőződésem, hogy ha egy kapcsolat véget ért, az örökre szól. Érdekes módon ezzel együtt néhány további merev és korlátozó vélekedésem is szétrobbant: észrevettem, hogy a szeretet nem csak az általam előírt formákban és helyzetekben érkezhet meg hozzám, és nagyon sokat veszítek, ha elutasítom azokat a szeretet-megnyilvánulásokat, amelyek nem illenek bele az elképzeléseimbe. Hirtelen filmszerűen lepergett előttem az összes korábbi kapcsolatom, és élesen kiemelkedtek azok a jelentek, amikor nem vettem észre vagy elutasítottam a másik fél szeretetét csak azért, mert nem az általam elvárt módon fejezte ki.
Hiszem, hogy kellő nyitottsággal és bizalommal a szerelem időről-időre újjászülethet egy kapcsolaton belül is. Azért igazán nem érdemes más partnert keresni, hogy újra végigjárjam a kiábrándulás jól ismert útját. Persze az is lehet, hogy addig kell ismételnem ezt a fájdalmas körutazást, amíg nem születik meg bennem az igazi elhatározás, hogy eztán tényleg másképp akarom csinálni. Veszem a fáradtságot, hogy magamat alakítsam olyanná, aki képes a szeretet állapotában újra és újra visszatérni, és ott minél hosszabb időt eltölteni. Ez pedig nem az aktuális páromtól függ, hanem csakis saját magamtól."


Forrás: Domján Mónika - Ezo tér magazin