2012. december 12., szerda

Félelemből......???

Támadtál valaha félelemből?
Bántottál-e úgy valakit, hogy közben szeretted… ám nem volt bátorságod ezt kifejezni felé, így inkább elűzted magad mellől?
Törtél és zúztál-e bizalmat, barátságot, és aláztál-e meg mást csak azért, hogy nagyobbnak és erősebbnek érezhesd ezáltal önmagad?
Menekültél-e már úgy, hogy tudtad, a másik csak Téged tükröz, de fájó volt szembenézni az Igazsággal?

Ilyen az ember – amíg fél, nem tud tisztán jelen lenni, képtelen a kapcsolódásra. Csak csapkod mentális ostoraival, és menekül fiktív ellenségei elől… maga sem tudja, hová és meddig… csak fut, szalad, és közben nem veszi észre talán azt sem, hogy egyre távolabb kerül önmagától… aztán pedig már csak didereg a sötétben… és nem érti, őt miért nem találja meg a Szeretet…

Talán mind éltünk már így, kirekesztetten saját világunkból.
…mind ismerjük a görcsös félelmet, amely elválaszt mindentől, ami élettel táplálhatna bennünket…
És talán bántunk már meg mindannyian gyáva, önző, bántó lépéseket…

…ideje a bocsánatkérésnek. Súlyos terheket cipelve ugyanis nem könnyű haladni. A szárnyalás pedig így szinte lehetetlen…

Merülj el most a csöndben, és figyelj befelé. Idézd meg azon útitársaidat, akiknek fájdalmat okoztál – és bocsáss meg ezért, önmagadnak. Amíg ezt nem teszed meg, hiába az újabb találkozás, a tekinteted megint csak, rutinszerűen a régi minta fényét tükrözheti felé – és így nem születhet Megváltás.
Engedd el a bűntudatot végre, és mondd ki: szükségünk volt mindarra, ami történt, és ez igaz akkor is, ha még mindig nem tudod, mi volt a fájdalmas kölcsönhatás valódi oka és célja… de tanulhattok belőle, általa… mert az Isteni Törvény így dolgozik. Tanulságokat szolgáltatva az eltévedt emberfiának.

Kérj bocsánatot, és fejezd ki szeretetedet a másik ember felé. Nem feltétlenül személyesen – elég a szívedben… És ha mégis szükség van a kölcsönös szembesülésre – úgyis megtörténik. Az erősödő energiák közepette nem maradhat megoldatlan egyetlen belső konfliktus sem.

Szeretni csak akkor lehetséges, ha nincs mellette jelen, kísérőként a félelem. Mert ha az felbukkan, szürkévé színez mindent maga körül…

Itt és most merjük kimondani: ha bántottalak, nem miattad volt – miattam. Mert féltem. És félelemből elvesztettem, elvesztegettem a Szeretet lehetőségét.
De ma már az ébredés útját választom, és gondolatban, szívben átölellek, a legjobbakat kívánva Neked… mindegy, mi történt a múltban, ami örök: szeretlek, mint az életem részét, azt, aki elhozta számomra ezt a mágikus pillanatot: amikor fénnyé olvadhat végre a kővé dermedt, régóta cipelt bűntudat…

Ideje a megbocsátásnak… kifelé és befelé…

(Forrás:Cs. Szabó Virág)